2016.01.11.

Húsz éves voltam, tele lelkesedéssel, és természetesnek tűnt, hogy egy perc alatt az országban megismerték a nevemet. Igaz, azt kevesen tudták, hogy melyik a Nádas. A katonás bajuszú kemény csávó, vagy pedig a nagy hajú, jóképű sovány srác, aki jóval fiatalabb a másiknál?

Közvetlenül Hofi távozása után kerültünk a színházhoz, Komlós János már akkor nem élt. Váltani kellett a színháznak is. Világos volt, hogy Komlós és Hofi után ugyanazt a kemény politikai kabarét lehetetlen folytatni egy új, fiatal csapattal. Meg hát ott volt a” Kőbe zárt lélek” sikere…

Mint az a bizonyos hályogkovács a mondában, körülbelül annyit tudtam a szakmáról. De Marton mindenre rávilágított.

Rengeteget lestem el az akkori Verebes Pistától, aki határozottan ugyan, de hátra-hátra nézve tette mindazt, amit a politikai kabaré megengedett. Üvölteni tudnék, amikor szóba kerül, mekkora cenzúra volt akkortájt! Egy túróst! Jól tudta mindaz, aki e kényes műfajjal foglalkozott, hogy meddig lehet elmenni.(háromnegyed tízig!)

Komolyan, egy egészséges önkontroll létezett bennünk. Tudtuk, az utódlással nem lehet viccelni. Nem is annyira az Öreg (Kádár), hanem inkább az asszony, Mária néni volt a sértődékeny. (Állítólag a nyolcvanas évek közepén ő vetette le a TV képernyőjéről Kondor Katit /bocsánat Katalint/, aki a Hét című politikai hírműsor egyik vezető egyénisége volt, mondván, ilyen divatbabákra nincs szükségük a magyar munkásoknak!)

Emlékszem, Kádár már nagyon rozoga volt, úgy nyolcvannyolc táján, mikor a színházban játszottunk egy jelenetet. Három romazenészt alakítottunk. Szegény Halász Laci, Heller Tomi, meg én. Eleve beszarás volt, ahogy megjelentünk a színpadon cigányra maszkírozva kis bajusszal, sanda tekintettel, hegedűtokkal a hónunk alatt. A józsai paraszt, a debreceni héber, meg jómagam, kiről mindent el lehet mondani származásilag… szóval magyar.

A műsorszámban a három cigányzenész arról vitatkozik, hogy a prímás megy, vagy marad? Nem volt hosszú a sutka, maximum öt perces, de a közönség a legvadabb poénoknál sem mert nevetni. Mindenki behúzta fülét, farkát, s nem az járt a fejükben, hogy mi most milyen bátrak vagyunk, hanem hogy nekik, akik ezt látják nem lesz-e ebből majd bajuk holnap?

A jelenet végén a kérdés fent maradt: - Na most megy, vagy marad? Ezt a darabot már Sas Jóska rendezte, és zseniálisan oldotta fel a feszültséget: a kérdés végén megszólalt a Rákóczi induló a Száztagú Cigányzenekarral, egyre erősödő hangerővel, s mi a három műroma, egyre szélesebb mosollyal nyugtáztuk a… a mit is? Hiszen ez volt a legnagyobb becsapása a közönségnek. Mindenki azt hitt, amit akart! Hogy mi annak örülünk, hogy megy, vagy annak, hogy marad… döntse el a kedves fizető!

Nota bene: egy előadást ért meg a jelenet, a premier után már nem játszhattuk! De nem a cenzúra miatt, hanem mert észre vettük, hogy a közönség nem minket figyelt, hanem egymást nézték, hogy ki mer röhögni, egyáltalán, szabad -e ezen nevetni?

És, mit ad Isten, közel harminc évvel később most, ugyanilyen arcokat látok a nézőtéren...